2012. november 27., kedd

A kerítésen kívül

Erről bővebben kell beszélnem - az egyik kedvenc részletemről lévén szó, s mert berendez ezt meg azt kerítéskoraink felépített rendszereibe. Figyeljük az ifjú Misivel kicsit mi is a pukkancsbokor mögül Patajt, amint a kezéhez szelídíti a világot.

Merthogy működik - bár még hezitálok, mi kell hozzá. Hogy a kerítés mögött őrjöngő állattól tényleg ne akarjak semmit? Még azt se, hogy ne ugasson? Kedves kerítés mögötti mindenség! A világodból semmire nincs szükségem - és nem ugatnak meg a házadat őrző (a tied őrző) "jó állampolgárok". Vagy egyszerűen a jelenlét félelmektől lazán mentes teljessége kell? Az "ugass csak, nem érdekel"? A tedd, amit szeretnél (én is azt teszem), nem várok tőled semmit? Ha adsz, elfogadom, ha harapsz, megtorlom - de ez sincs a fejemben? Ami benne van, az egyfajta bizalommal (főleg önbizalommal) telített űr?

Pontosan nem tudom, pedig sikerült átélnem, mikor egyszer Szárszó hangulatosan elveszett szélén, a szőlőhegyen csendesült le néhány, a könyvet megidéző nyugodt mondatomtól a kerítést szaggató termetes "jó állampolgár". Tapasztaltam hát, hogy működik - de az a játékos lelkiállapot pontosan nincs körülírva bennem, ami akkor elfogott. Nem feltétlenül az előző bekezdés tartalma - bár hasonlít, de több és kevesebb. Egyfajta közös lemondás a szerepekről, mind a kettőnk részéről. Durvábban: lemondás a feltételezésekről, részéről is (idegen, tehát elriasztandó), részemről is (kijön és megesz). És még aznap bedőltem vele, amikor "mutatványt" akartam csinálni belőle, a nyaralólakó barátaim előtt - amikor azt akartam, hogy működjön, hogy megmutassam nekik is, hogy működik, amikor akartam valamit - s nem a "nem akarás" nyugodt és rétegtelen állapotát - bizony a fenevad őrjöngött tovább, s én ott álltam (kicsit) megszégyenülve és (nagyon) nevetségesen.

Pataj a kivétel, amikor a nem-akarásnak nem nyögés a vége? Mert Pataj valójában teljesen ugyanígy bánik minden "jó állampolgárral". A felé megfogalmazott ítéletekre ügyet sem vet. Mégsem bűnbak lesz - és ezzel pontosan megmutatja a különbséget Virgil és közte. Amíg az egykori levéltári segédfogalmazó folyamatosan a többiek "szemében" kereste, úgymond a visszatükröződés által kereste önmagát, addig Pataj pontosan tudja, hogy kicsoda. Anélkül, hogy például ismerné a származását. És konkrétan fikarcot sem érdekli, hogy a szarpékek világa hogyan tükrözi vissza az érdektelenségét.

Ez benne a legszimpatikusabb, ez a teljes érdektelenség, hogy (látszólag) semmi nem áll az érdekében; "én" önmagában, semmire sincs szüksége. Persze aztán kiderül, hol vannak a határai ennek a kivételességnek. Mert nála sem működik a "kivétel" a társadalomból. Lám ugyanott vagyok: kivétel, kivételesség. Pataj is kivétel. Tehát ő sem az.

És nem (azaz nem a'priori) Abihail miatt. A lány alkalom és lehetőség egy maszk felvételére - s akármennyire közel áll is, akármennyire hasonlít is Pataj (tükörben alig nézegetett) arcához e maszk, attól még álarc: "társadalmi szerep"; és "magánszínjáték": bűnhődésdráma(paródia) marad. Az "én" és "te" - mit akar tőlem a "te" - és az "én akarom ezt a téged" úgy valósul meg általa, ahogy bármelyikünk esetében, a lány és a fiú kettőse hiába ihlető és látszatra tiszta - tetszelgés és szerep, és romantika marad. Pataj "szerelme" távolító gesztusok szánalmas paródiája ("Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május"), az "én és te" állapotához szemernyi köze sincs.  Pataj sem kivétel.

Azért alkalmasint jobb, ha beérjük a látszattal. A "te" mégis belefűz a társadalomba - a raszkolnyikovi szerep megvalósulása és paródiája egyszerre Pataj útja; és egészen pontos, mélységekig menő láttatása annak is, miért nem működhetett egyetlen virággyermeki megközelítés, miért ítéltettek kudarcra a hippik. A "kivonulás", a "visszatérés" (Andrea őrnagy "Robinson" bárgyú játékánál sikerültebben hazug) módszere a hippik esetében Patajé. Csak ők egyéb, szintúgy kezelendő, munkálkodást igénylő problémacsomókat helyeztek az imádatba a szabad szex mellé, mint a környezetvédelem, vagy az erőszakmentesség. Nem működik a kivétel. Náluk sem működött. Lám, ugyanott vagyunk. Kivétel. A virággyerekek is kivételek voltak. Tehát ők sem voltak azok.

Kezéhez szelídíti a világot? Hm. De Pataj legalább a kutyákkal tudott bánni. Én nem. Én sajnos rettegek tőlük...


2012. november 26., hétfő

249. - 354. oldal

Senki se hitte el, hogy Zorge Salamont megölték. Ami nem csoda - a pástétomsütőt se hitte el senki, csak úgy tett. A hírbe csomagolt mindig mese marad egy szinten - az általunk megszokott képekbe csomagolt hír is. Csak sokkal borzongatóbb, főleg mivel azóta mesét is csomagolnak képbe nekünk - időnként túlzó anatómiai részletességgel. De Virgil kora a képpel (főleg a mozgó képpel) még nem játszik ekkorát, nem csoda, ha senki nem hitte el. Az más kérdés, hogy mindenki élt az alkalommal.

Feltűnik a "valódi hős" és elmeséli első emlékét. Az első emlék tételesen az, hogy Tóbiás megérkezik és nyomozni kezd. S mint minden valóditól elzárt teoretikus, ő is Virgilt, a jól bejáratott bűnbakot veszi elő először. Mondhatjuk, a nyomozás sorsa abban a pillanatban dől el, amikor Tóbiás elbizonytalanodik a Virgil-teóriában: amikor a "nehezen megkerülhető homály, a zavar, a kézzel nem kitapintható, fojtogató sötétség, a leküzdhetetlen valami" mégsem tudja megtartani a maga formáját Améline másfajta őrületével szemben. A nyomozásra több szót alig érdemes vesztegetni - a lényeg a Tóbiási attitűd. "Ez a valóság, mondanák persze a hülyék... ez egyáltalában nem valóság, a legtávolabb áll... önmagából kitekert fantazma... rémületesen valótlan". Mindez: a teória. Tóbiás az egyik - mint látjuk később, csábító - végpont: a teoretikus, aki a gondolatok maga építette rendszerébe törné a világot. Ez az egyik pólus. 

A másik hatéves kori emlék is ijedelem. Ugyanakkor kíváncsiság is. "Ez az, amikor valaki valakire ránéz, és egyszerre mindent tud." Azt is, hogy a másiknak, akire ránéz, vér tapad a kezéhez. A gyerekek tényleg megérzik. Ezt a gátlástalanságot, a teljes teóriátlanságot. Patajt. Akiben nincs eldöntve semmi - talán csak az, hogy mindent gyönyörré változtatna, hogy meg tudja tenni. A nem jó állampolgár - hiszen a státusz követelné a teóriák egy része: társadalom, törvények, illem, s a többi tudomásul vételét; az állampolgár mindezt tiszteli. A teória (legalább) egy részét. Pataj nem; elveti az egészet. Azt mondja: eredetileg. Ösztönösen. Tedd. Ami. Jól. Esik. Ez a másik pólus.

A két szélsőség - később lesz még jelentősége az ifjú Bormester életében e kétféle útnak. Tóbiás - az elmélet, a felismerések, a koncepciók embere: a meztelen "értelem jegyében álló" ember. A gyakorlat nem érdekli. A nyomok nem érdeklik. A közösség minden tagján a maga "valószínűtlenségi mozzanata" segítségével megméri a gyanúját. A maga szisztematikus - életellenes - módján. Cselekvés, érdemi cselekvés nélkül. Önmagába töppedt dedukció. Pataj viszont a cselekvés értelmi korlátok nélkül. Félreértés ne essék: Pataj tudja ezeket a korlátokat. Csakhogy nincs rájuk szüksége. Csak a maga érzékenységéhez mér - tehát valójában gátlástalan. És "lyukas hajó, amiből mindig kipotyog valami" - a dolgok kényszeres lebontásában, a szarpékség-kerülésben a végtelenig, a maga bontásáig mélyülhet. Valójában mindkét pólus emésztő, magát űrrel hiába töltő üresség, saját szakadékom szélén való hiába-egyensúlyozás.

Az epizódban minden szereplőt e két pólus viszonyába rendez az alkotói akarat. Akár mondhatjuk úgy is: a panoptikum kis magánszínpadainak otthont adó teremben megtörténik a "mindenkire vonatkozó" esemény (mennyire jellemző: egy bűnügy) - a maszkviselők esetleges viszonyba kerülése helyére "rendező elv" kerül. Értsük meg: valójában nem a gyilkosság ez az esemény. Hanem a nyomozás. A kötelezvény ami csaknem közösséget teremt: a kényszer, hogy megvallja mindenki, hogyan viszonyul a teóriához. Az egymáshoz való szólás, a valódi beszéd számára alkalmat adó lehetőség - amit persze mindenki kivétel nélkül elszalaszt. Mindegy, hogy lubickolnak-e a teóriában, mint Ábel a bűn vallásával, avagy tudatosan játszanak vele, mint Howligree úr a népünnepéllyel; mindegy, hogy hányan mennek el vallomást tenni - Hoppytól Pergelinig - hányan jelentenek fel és kicsodát; hányan élnek vele: észrevéve a minden kockázatot nélkülöző játék lehetőségét, a színpad lehetőségét, ahol felpróbálhatják a gyilkos maszkját. Vallomások és vallomások... mucsai Bűn és bűnhődés - avagy a másik végletben: mucsai Sherlock (amely megállapítások persze a paródia szabályai szerint vissza hatnak az utalt művekre is - a tükör mind a két irányba görbe).

Pataj tragédiája, hogy az ő igazsága e tükörben szintén maszknak látszik. Raszkolnyikov ebben a mesében hiába adná fel magát. Pataj tragédiája: hogy valójában a szerelemben mégis a társadalom korlátai közé vonulna. Mert a "változtatni" jegyében áll. És nem lehet gyönyörré változtatni a gyönyört. Csak "társadalommá" lehet változtatni. Házassággá. A történet "sorsában" későbbi, lényeges terminológiával: egybekeléssé. Akkor már lehet hazudni róla. "Be lehet mocskolni, ki lehet zsákmányolni, már lehet róla énekelni" Súlyos szagú rózsalugasban... Pataj tragédiája, hogy voltaképpen csak dugni akar az arra alkalmas nővel, a hetérával, a Capellával (lássuk azt is, hogy távolít, tárgyiasít e megfogalmazásban a férfigyávaság...), s ehelyett  feleségül veszi. Gyilkosság, leányszöktetés és átok. Ez itt a klasszikus recept; "romantika" mondja Tóbiás - és voltaképp igaza van. A teória persze nem tudja, a mintázat arcaiból a romantikáé sokkal gyakoribb, mint hinnénk...

Mi van még? Nyugdíjösztön és exorcizálás, kondér és szellemi kocsma, visszatérés a természethez és kihűlő seggek. Pukkancsbokor és Pataj. És a harmadik - talán leginkább életformáló - gyermekkori emlék: az örvénybe nézésé. Abihail. Abihail csendje. Ó Abihail...



2012. november 18., vasárnap

242. - 248. oldal

E pár oldalas, bizalmaskodó "regény-ellenességről", az írói-szereplői-olvasói határkitoló játék szövegbeli legerősebb hordozójáról essék szó most külön - hisz lesz még ilyen; az agent spirituel és a mesélő Bormester Mihály sajátságos kettőse több alkalommal bomlasztja majd az addig lefektetett szövegi kereteket, magyarázza és magyarázza szándékosan félre az olvasottakat, legalább annyiszor növelve a homályt, mint ahány alkalommal oszlatva. A dőlt betűvel szedett függönybeszélgetések látszólag a legszemélyesebb hozzászólások, úgymond "az író a saját szavaival" álcajátékai. Valójában Hamvas alig is esik ki a szerepjátékból, a két beszélgető "szereplő", a mesélő és hallgatója (a mese lejegyzője) szerepéből - s ha mégis, annak funkciója van: a véletlenül kialakuló szabályszerűségek (az olvasó kapaszkodói) is ugyanúgy felszámolandók, mint a nyilvánvaló, felépített írói panelek és klisék. S e megközelítésben a szerzőiség, személyesség is csak egy (tetszetős, ámde) klisé. De erről essék szó a majd maga helyén.

Szóval a látszólag "ketté bontott szerzői", feltáró és intim, úgymond a függöny mögé, az alkotói folyamatba való bekukucskálás, ahogy Kotász úr fejtegette egy kommentben utóbb: a játék "az elbeszélői-írói-olvasói határokkal - messze előrébb nyargalva, mint ahova a magyar irodalomban bárki más kísérletezéssel légszomj nélkül eljutott - és az, hogy mi most ennek a játéknak az eredményét könyv formában kézben tartjuk, szemléljük, olvassuk, értelmezzük, mindez irreális, de mondhatnám azt is, hogy kukkolás" valójában tökéletesen illik az egész szöveg-sorshoz is, még a tényhez is, hogy könyv formájában itt tarthatom a kezemben ezt a "látszatra magánügyet" - amely még e gesztusával is megvezet és becsap. "Hogyan van megelégedve születésem történetével?" - Kérdezi Bormester Mihály; ez a megfogalmazás a "formált mesére" utal, a hatást leső, tehát hatást vadászó beszédmódra - hiszen a kérdés kettős értelmű, az "eseményen" túl a "tálalásra" is rákérdez.

Bormester emberszenvedélye, a "talán valami regényíró vagyok", de "semmi közöm hozzájuk és az én emberszenvedélyemre nem tudnak magyarázatot adni" - a "festői", (Velazquez világával rokon "patológ kíváncsiság" a tükör keresésének képében határolódik végképp el az irodalmi ábrázolás klasszikus értelemben vett egészétől. Ha jobban meggondoljuk: az író (jobbára) személyesít. Elsődleges célja (jobbára), hogy pusztán szavak használatával képiesítsen a számunkra egy hiteles, önmagában markánsan "különböző" személyt, jól vizualizálható megjelenésével, beszédmódjával, gondolkodásmódjával, de a defektusaival, rigolyáival, előítéleteivel is együtt - egy a fejünkben összerakódó látványt, amely a leginkább arra az élményre akar hasonlítani, amikor az életben szemben állunk  a tőlünk különböző "másik emberrel". A mesélő-alteregó ezzel szemben a saját emberszenvedélye magyarázatául a tükörcsinálás gesztusában, a "velem egyenlő, adekvát ember" keresésében teljesen kerek gondolatmenettel jut el odáig: önmagam "megtekintéséhez minden emberre szükségem van". A "megalomániás nárcisz" önmaga felismerésével a klasszikus regénybeszédmód kudarcát is konstatálja.

E gondolatmenet magva Nietzsche gondolatmenete a hatalom akarásáról - rossz gondolatmenet, mondja Bormester, de egyenlőre nincs jobb - Hamvas egyik gyönyörű ifjúkori dilemmája. Az egész Nietzsche-i gondolatmenetet megkukázza, mire nekifog a Karneválnak, alkalomadtán majd visszatérünk erre - most elég annyit tudni: távolító játék ez is, csalás és csapda - játék a szerző és "mesélője" gondolat-azonosításával, az elhatárolódással a megalkotott "szereplőtől". És felmérése annak, a gondolkodás története hogyan jut el a mai állapotokig: a mesélt korok reformáló gondolataival való szerzői játszadozás szintén hozzá tartozik a függönybeszélgetések alaphangulatához.

S utoljára: elénk rakódik, hogyan értelmezhető az "emberiség". Ha a saját személyemre való teljes "rálátáshoz" az egész emberiségre szükségem van, akkor tényleg kénytelen vagyok a magam egyszerű módján kategorizálni - kiválogatni és elnevezni a hasonlót, felismerni a jelenségek mögötti mozgatókat, a saját rezonanciámmal megmérni és felismerni a másikat, a másikban azt a szelet eltorzult önmagam. Akkor az, amit olvasok, valóban tulajdonság-katalógus. Történetbe csomagolva - mondanám, de ez sem mondható ezek után. Legfeljebb ez: a történetembe csomagolva.