néhány gondolat ugrál itt vissza a könyv legelejére. Csak hogy belerázódjak újfent.
... nemcsak otthon, levéltárakban is, akik ismerték, mind azt mondták, persze most, amikor már eltemették, úgyhogy ez az egész a számításból kiesett. Nincs valódi kezdet - vagy legalábbis a mi számunkra nincs. A lehetőségek elkerülhetetlen önkényes szelekciójából mégis jelentéssel bíró, kezdet-jelentőséggel bíró momentumot kell (?) választani. Azaz olyat, amely egyszerre jelentéktelen (azaz kizárólag önmagát jelenti - s így nem "üt fel"), és jelentős (tehát magán túlmutató jelentéssel bír, azaz "felüt"). Hiszen ez a Kezdet, az író tollán, az olvasó fejében történő könyvmegszületés: az első mondat (hamis vagy valóságos) teremtő varázslata mindannyiunkat megérint.
Doktor Boromeus igazgatónak, titka nem, volt hiszen mindenki tudta, s amíg a dolgok kiszámítható irányban haladtak, nem is volt semmi baj. A kínos helyzet. Amit a váratlan teremt. Hiszen az élet siklik a sínjein magától, születésedtől fogva várhat a játékos, szabott pálya, amire predesztinálva vagy. Vitatkozhatsz velem, hogy márpedig, hogy te döntesz, birodalmat, pillanatot; percről percre, szuverén és szabad lény, rajtad múlik - az élet siklik a sínjein, akkor a te rutinod maga a döntés. Vagy a felszabadult, spontán pillanatba zuhanás. Boromeusban nem a váratlan befogadásképtelensége egyetemes (ami benne jelentésben önmagán túlmutat), hanem hogy alkattal bír. Ennyire szélsőséges esetben: ő maga az alkat. Ez mindannyiunkra vonatkozik.
Doktor Boromeus abból indult ki, hogy az életet megszokni teljesen lehetetlen. Így gondolkodik a jelentőséget tulajdonító ember - no, nem pont így, hanem ezzel a metódussal. A jelentőség jelentés, aki könyvet vesz a kezébe, az a jelentésre kíváncsi, a dolgokra (szavakra) amelyek önmagukon túl is jelentenek valamit. Az életet megszokni teljességgel lehetetlen, de meg lehet próbálni. Ahogy a szüntelen kíváncsiságot, az elhamarkodott véleményalkotást, az unalmat, bármit. Alkatok vannak, akik valamiből kiindulnak - s akik életen át nem hajlandók változni, ahogy Boromeus. Maszkoknak hívtuk őket, meg lárváknak fogjuk hívni őket. A magunk ráismeréseit is - ez mindannyiunkat érint.
...mint Boromeus mondta, neki az élet már maga olyan szakadatlan meglepetés, hogy ezenfelül még külön váratlan eseményeket nem képes elviselni. Mondja ezt a megtestesült rutin, a szokatlant, váratlant rettegő várakozás. Amely valóban olyan, mint a gyermek: minden pillanatára rácsodálkozik. S aki valójában minden, csak nem gyermek - hiszen máris összekeveri a (frissen megtanult) fogalmakat. Amit megszokásnak hív, az a rettegés hiánya (volna). De nincs. ő az eleven rettegés. A rettegés az élettől. Alkatát tekintve. Számunkra lényeges: minden alkat így hazudik önmagának, ha nem is ezekkel a szavakkal. Ez mindannyiunkra vonatkozik.
Boromeus mi vagyunk. Annyiban, hogy nem tanulunk - avagy csak igen nehezen. Jobbára késve. Egy könyvben, amit egy elképzelt hős diktál egy elképzelt ügyvivőnek, így kezdve, rögtön a közepén, Boromeussal a mesét. Mindenki Boromeus. A mindenkin belül persze rengeteg differenciával. Egyetlen tekintetben persze még mindig nincs a „mindenkin” belül differencia. Nem tudjuk ki beszél és kinek. Ki az ügyvivő? Kicsoda Bormester Mihály? Ezen a ponton feleslegesen feltett kérdés, ugyanúgy mit ez: ki az olvasó?
