Ez a könyv nem regény, amely az elején kezdődik, hanem minden mondatával újra
kezdődik és újra befejeződik. Éppen ezért a könyv lapozni való, és ott kell
kezdeni ahol kinyílik. Nem ajánlatos belőle három lapnál többet egyfolytában
olvasni, de feltétlenül minden nap legalább egy mondatával foglalkozni kell…
a könyv szövegei ugyanis nem vaktában
idézett szép részletek, még csak nem is bölcs tanítások, hanem meditációs
objektumok - jelenti ki a szerkesztő, Hamvas Béla az Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége előszavában. Igyekeztem,
sokszor ma is törekszem mindezt szem előtt tartva kézbe venni, de egy idő után
elkezdett furdalni a kíváncsiság: hol nem nyílik nekem a könyv, mi nem szól
nekem abból, amit az általam legjobban tisztelt tollforgatónk a világ leírt
szellemi kincséből fontosnak vélt. Értem Hamvas tanácsának jelentőségét és
értelmét, hiszen a legtöbb számomra fontos könyvvel így vagyok. A legtöbb
alapvető olvasmányomnak vannak ilyen meditációs objektumként bőröm alá fúródott
mondatai, amihez (szavakra hegyezett, idézést megtisztelő emlékezet híján)
folyvást visszatérek, leveszem a polcról és kinyitom, ott, ahol kell (és ezért
ragaszkodom bizonyos kiadásokhoz, megszokott, öreg könyvekhez, hogy ott
nyíljon, ahol kell…). Értem, miért így kell olvasni ezt az összeállítást –
mégis, ez a könyv nem egyszer segített már hozzá Hamvas hozzáállásának
pontosabb feltérképezéséhez; tehát a napokban elkezdtem elölről olvasni,
csaknem mint egy regényt. Lassan haladok vele, tényleg nem lehet hatalmas
adagokban fogyasztani, mert megfekszi a gyomrot. Most járok Plutarkhosznál – de
már most megajándékozott néhány felismeréssel, és már most világossá vált,
miért nem nyílt nekem bizonyos helyeken. Milyen furcsa a sors – az egykor sokat
forgatott példányt a szükség anno eladatta velem, most ehhez a jó tanáccsal
szembe menő olvasáshoz egy szűz, soha ki nem nyitott kötetet vehettem elő…
Van olyan nézet, hogy mások
bölcsességére tényleg akkor van szükséged, ha a magadé elfogyott. Elakadásban,
megbillenésben – amikor nem bizonyulnak elégnek, vagy elfoszlanak az evidenciáid.
Persze ha meditációs objektumként gondolsz e szövegekre, akkor mindig szükség
van rájuk – mert nyílni tanítanak a válság, a szükség kényszerei nélkül is. A meditációs objektum megválasztása az
emberi életben a legszemélyesebb tevékenység. És mert ennyire személyes, és
szükségképpen személyes kell hogy legyen, és semmiféle általánosítást nem tűr
meg, a téma kifejtését is csak személyes élmények bevetésével lehet folytatni.
jelenti ki Hamvas Béla, amikor a kimeríthetetlen
gondolatösztönzés forrásairól tovább gondolkodik az előszóban. Követnem
kellene a példáját – hiszen tényleg semmi nem illusztrál teljesebben gondolatot
és benne erjedő erőt egy jól megválasztott és személyesség pecsétjével
hitelesített példánál. El kéne gondolkodnom rajta, itt, nyilvánosan is, miért
zaklat fel az Upanisadok e gondolata: Az,
ami alakot ölt, más, mint a lehelet; az, ami itt van, más, mint a test mélyén
rejtőző végtelen űr… s hogy miért mélyíti tovább a zaklatottságom a
folytatás: Az alaktalan pedig a lehelet
és a test belsejében rejtőző végtelen űr. Ez a halhatatlan, ez a járó, ez az
életen túl lévő. Miért nyílik ki például Keats gondolatainál ez a szűz kötet
is, ahogy egykor a bejáratott; vagy (épp most, e mondat befejezéséhez) miért
Thoreaunak a természet természetét firtató gondolatát ajándékozza… Abban a
relációban, amelyben Hamvas e kötet szövegeit válogatta, a véletlennek így nem
jut, nem is juthat szerep. Amikor ezt a könyvet bárhol felütjük, a világ beszél
hozzánk, főleg mivel ez esetben számunkra is értelmes nyelvet választunk a
párbeszédhez. Most mégis eltekintek tőle, hogy kifejtsem mélységeiben a
személyest – hiszen most csak kedvet csinálnék az Anthologia humana forgatásához, és ennyivel is megmutathatom: az
ajánlott módszer (számomra legalábbis) hiteles.
Tényleg érdekes különben az is,
hogy miért nem szól hozzám, ahol számomra érdektelen – de még érdekesebb, hogy
mi az, ami belőle kifejezetten irritál. Miközben odavagyok a Tao
gondolkodóiért, viszketést kapok Konfuciusztól. Nagyon nehezen nyögve nyelek
minden ószövetségit… úgy tűnik, valami bajom van a szigorral, meg a tekintéllyel
(érdekes, mert ez a terület a kötetben amúgy is alulreprezentált). Ha nem
kezdek bele ebbe a szerkesztő által javasolt olvasási metódussal alapjában
szembe menő, módszeresebb olvasásba, ez sem válik ennyire nyilvánvalóvá. Pedig
nem felesleges tudás: mi az, ami nem. Ami nem az enyém, amihez nincs közöm.
Vagy épp mi az, ami annyira az enyém, hogy irritál, zaklat, zavar - amihez
annyira mélyen és szégyenekkel körítve van közöm, hogy nem szívesen szembesülök
vele. Senki közülünk nem él a mának és a
mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük – holnap: a holnaputánt.
Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már
igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy
amit ma csinál, az teljes értékű élet… Szeretném ezzel a gondolattal
befejezni. Hátha elindít benned valamit. Gondolkodj rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése